Amikor még szóbajött régebb apukám 60. születésnapja, nem gondoltuk, hogy ennyire szűk családi körben kell majd megtartanunk. Anyukám azt mondta, jó lenne, ha sakktortát készítenénk, ezzel fel is adta a leckét. Ő megsütötte a diós tortalapot, ami apukám kedvence, a csokikrémet együtt készítettük, aztán kezdődött a nagy művelet. El kell mondanom, hogy minden tiszteletem a cukorpasztás művészeké, de valahogy azokról a tortákról sosem az jut eszembe, hogy hú de megenném, csakis a kézügyesség dícsérete. Viszont elég nagy kihívás volt az általunk választott módszerrel összehozni ezt a sakkdobozt, amihez hasonlókat készít apukám fából gyermekkora óta, kézi faragással a szélükön.
Kissé csámpás lett itt-ott, nem olyan pontos mint az ő munkája, de nagyon örvendett neki. Meg is jegyeztem, hogy utoljára akkkor lehetett ennyire macerás a fekete négyzetek festése, mikor tanultam a technikát gyermekkoromban a műhelyben. Most a fehérek vártak el több odafigyelést, ilyen lett a végeredmény.
Ezzel a kis verssel köszöntöttem:
A.zon töprengek, egy jó szónak sem vége: H
P.edig annyi szép dolgot akartam tömöríteni e keretbe mA.
U.dvaron sül a hús, bent torta, s legbelül a gondolaT
K.eresi a szavakat, hogy elmondja egy íV
A.4-es papírra sűrítve mindazt A
M.érhetetlen hálát, amit rejt e szó: APÁM, a 60. születésnapjáN!
